Már a színházba érkezéskor olyan felvezetést kapunk, amely segít ráhangolódni a vámpír sztorira: a teátrum előtti kicsiny placcon mécsesek fénye lobog, az aulába lépve pedig vörös fénybe borulva csalogat a vámpír fészekké alakított Magyar Színház.
Fekete és vörös gyertyatartók, csillárok, és a nézőtéri bejárat előtt két óriási ezüstkeretes, vérvörös karosszék avatja autentikussá a hangulatot. A nézőtéren kellemes hőmérséklet (ez nyáron egyáltalán nem elhanyagolható körülmény!) fogadja a nézőt, a színház faburkolata sötét pácot kapott, de új, drappszínű a padlószőnyeg is.
Természetesen a függöny is vörösben pompázik, de csak addig, amíg el nem kezdődik a darab: ekkor ugyanis bámulatos látványvilág, egy valóságos díszletorgia első etűdje kápráztatja a musicalrajongókat. Átlátszó tüllfüggönyön bíbor, majd vörös fények villódznak, mintha északi fényt látnánk, amelyen aztán a már ismert
vámpírfogak tűnnek föl. Az első jelenetben a tüll még marad, csak immár belülről világítják meg, láthatóvá téve a rajta kirajzolódó jégvirágokat, egy ötletes trükkel pedig hóesést imitálnak a drapériára. A nem mindennapi tehetségét már számtalanszor bizonyító
Kentaur később is olyan szemkápráztató világot varázsol elénk, amelyet - bátran merem állítani - Magyarországon még egyetlen produkció esetében sem tapasztalhattunk. Egyszersmind olyan alapot épít a darab alá, amely biztosan tartja vállán az előadást, sőt, azt mondom: akár csak a díszletekért érdemes jegyet váltani a vámpírsztorira. Na meg természetesen a jelmezekért, talán mondanom sem kell, azokat is Kentaur jegyzi.
Az 1967-ben leforgatott
Roman Polanski rendezte film színpadi verziója eleddig számtalan város közönségét ragadta már magával (a film is valóságos kultuszalkotássá vált, melyben mellesleg maga Polanski az egyik főszereplő). Ám biztosan vannak, akiknek új a történet, a kedvükért dióhéjban a cselekmény: a kissé bogaras königsbergi
Abronsius professzor és
asszisztense Alfréd Erdélybe
utazik, hogy ott keressen bizonyítékot a vámpírok létezésére. Egy fogadóban szállnak meg, ahol azonnal föltűnik nekik, hogy a ház minden szegletében fokhagyma díszeleg, továbbá a helyiek furcsa, viselkedése, mintha félelmükben valami titkot rejtegetnének az idegenek elől.
Alfréd beleszeret a fogadós lányába,
Sarah-ba, akit azonban hamarosan elcsábít várába von Krolock, a vámpírgróf. A professzor és hű szolgája azonnal a lány (és persze a vámpírok nyomának) keresésére indul, így sétálnak be a baljóslatú, sötét 13. századi kastélyba, ahol hamarosan kiderül:
nemcsak a gróf szereti a vért… Hogy sikerül-e a szöktetés, azt fedje jótékony homály, annyit azonban elárulhatok: a vég mindenképpen meglepő.
Filmből, regényből színdarabot vagy
musicalt faragni mindig nehéz vállalkozás. A regény szerteágazó cselekményét, pontos jellemábrázolását, vagy a film feszes forgatókönyvét, gyors képi világát és bonyolult történetét átültetni színpadra nem egyszerű feladat. Nos ezúttal sem könnyítette meg az alkotót dolgát semmi: egy alapműhöz úgy nyúlni, hogy a történet ne sérüljön, de érdekes és pörgő legyen egy musical vállalkozáshoz, nem kis dolog. A végeredményt elnézve ehelyütt meg kell jegyeznem, hogy magam bizony húztam volna még a történetből. Az első felvonásban ugyanis olybá tűnik, mintha nem egy jelenet csak a dalok kedvéért került volna a cselekménybe, mert előre nem igen tolják annak szekerét. Ám azt is tudom, ez semmiképpen nem a magyar alkotógárda hibája, hiszen itt Polanskival kellett volna dűlőre jutniuk…
Ezt leszámítva azonban élvezetes, látványos, kellemes dalokkal spékelt előadást élvezhet a nagyérdemű. A színek gyorsan változnak, gördülékeny minden váltás, és ha esetleg úgy is éreznénk, hogy "ez a jelenet most minek ide" (azonban hangsúlyoznám: e részek az előadás egészéhez viszonyítva elenyésző hányadot tesznek ki), még mindig ott vannak Kentaur mesés díszletei, jelmezei. A havas erdei táj, a
kívül-belül látható erdélyi fogadó, sőt annak különböző szobái végig okot adnak a mazsolázásra. Az első felvonás már a gróf kastélyában zárul, egyszersmind előre vetítve a ránk váró további élvezeteket.
Amelyekben nem is kell csalódnunk. A parádés látványvilág és az elképesztően változatos jelmezek mellett vérfagyasztó sminkeken ámulhatunk. Ez utóbbiakat akár egészen közelről is vizslathatjuk, ugyanis a
vámpírtársadalom tagjai a nézőtéren is gyakran föltűnnek, mi több, akár még hajunkba is beletúrhatnak… Ekkor már csöpp üresjárat sincs, fékevesztett tempóban zakatol az előadás, amelyet látványos, rendkívül feszes és pontos táncok tarkítanak - a táncosok teljesen együtt mozognak, esetükben megérte a rendkívül alapos, többfordulós válogatás. Nemcsak remekül mozognak, de vámpírfogakkal a szájukban eközben még énekelnek is, le a kalappal előttük! Elképesztően mozgalmas koreográfiákkal keltik életre a vámpírokat, remek az a jelenet, amelyben vérszívók fölébrednek kriptáikból, nem is beszélve a
Tihanyi Ákos, Román Zoltán, Taródi Szilvia és
Kiss Ernő Zsolt által előadott szóló táncokról.
Külön süvegelést érdemel az alkotók mértéktartó hozzáállása, ami a látványvilágot illeti. Végre nem a pirotechnikát, a lézert, fény- és hangeffekteket vetik be számolatlanul és indokolatlanul, mint oly sok más "nagy durranás"-ként beharangozott produkció esetében, hanem óvatos kézzel adagolva bánnak a látványelemekkel. Pedig, ha valahol, itt aztán lehetett volna gyújtogatni, robbantgatni, ám nem tették, nagyon helyesen - csöppet sem hiányzik. Helyette inkább a valódi tartalomra helyezték a hangsúlyt. Ha forog a díszlet, annak valóban célja van, láttatni akar valami teljesen újat, egy más helyszínt, nem pedig forog ész és cél nélkül, csak mert milyen jól néz ki. Kentaur maximálisan kihasználja a Magyar Színház színpadi lehetőségeit, kiaknázza a színpad mélységét, magasságát, jól operál a
vizuális csalódást okozó térnövelő lehetőségekkel. Olykor elcsodálkozik az ember (főleg ha egyébként is tiszteletét teszi a Magyar Színházban), jé, ez a színpad ennyit és/vagy ilyet tud?!
Az énekesekről szólva: jómagam a második szereposztással élvezhettem a darabot, amelynek úgy hiszem ékköve
Nagy Sándor von Krolock-ja. Magabiztos, félelmetes, hideg vámpírúr, vállai szilárd tartópillérekként bírják a darab súlyát, nagy része van abban, hogy ily pompás előadásban részesülünk. És aki úgy véli, hogy Nagy termeténél fogva talán kevésbé jó választás, mint
Egyházi Géza vagy
Feke Pál az téved. A színészből áradó démoni energia, elképesztő magasságokba emeli szereplőjét, aki ural mindenkit, aki csak a közelébe kerül. Egyetlen pillantása is végzetes, hangja masszív és élettel teli. A hősszerelmes
Alfréd szerepében
Héger Tibor is kiváló ódaadó ifjú, mind hangterjedelmét tekintve, mind fizimiskára és alkatilag is jó választás a szerepre. Nem az azonban
Kovács Nikoletta Sarah-ja, a bődületes hangú ifjak - kimondom - bizony megeszik reggelire.
A mellékszerepekben
Sándor Dávid (
Abronsius professzor) rendkívül mókás (visszatérő dala a musical egyik slágere; egy másik nótában pedig olyan sebességű nyelvtörő szöveggel kell megbirkóznia, hogy veszett kalaplengetés jár érte az úriembernek).
Balogh Anna (Magda, a fogadós szeretője) hozza a lányok oldalát egálra a fiúk ellenében, torkában csodálatos kincs bújik meg, remekül aknázza ki lehetőségeit, amelyek a számára írt dalokban kínálkoznak.
Chagalt, a fogadóst
Bot Gábor kelti életre, jót mókázik a vámpírrá lett zsidó vendéglős szerepében, felesége
Urbanovits Krisztina (
Rebecca) azonban hangban jóval elmarad a kívánt szinttől. Szenzációs viszont az igen hálás kabinetszerepben föltűnő
Posta Victor, aki a gróf homokos vámpírcsemetéjének bőrébe bújt. Egyszerre vicces és rémisztő, maximálisan kihasználja a szerepben rejlő eshetőségeket, ráadásul hangja is ugyanolyan parádésan cseng fülünkben, mint a többi férfi szereplőé, sőt. A vérszívók hű és púpos szolgájaként Balog János parádézik, mert bár dalban nem kell megmutatnia tehetségét, színészileg annál inkább (nem mellesleg: zseniális kriplivé maszkírozták).
További szereplő: Nyári Darinka, Szegő Adrienn, Horváth Henriett, Ajtai Beáta, Mikecz Kornél, Lopusny Anna, Tonhaizer Tünde, Ködmen Krisztián, Faragó Csaba, Szoboszlay Judit, Szabó Anikó, Demeter Nóra, Makár István, Thomas Huber, Nádorfi Krisztina
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megérte hosszú évek kitartó és fáradságos munkájával Magyarországon is színpadra állítani a Vámpírok bálját. Olyan darab született, amelynek végre nemcsak a promóciójába fektettek hatalmas energiákat, de végeredménye is óriásit üt. Pazar díszletek, zseniális jelmezek, variatív színpadtechnika, dallamos nóták - még szép, hogy frenetikus a hatás.
