Esős, ködös, fázós ősz végi nap volt. Olyan, amilyen napon az ember kinéz az ablakon és legszívesebben visszabújna az ágyba. Amikor a meleg lakásból szebbnek tűnik a világ, mint kint a csúszós, vizes utakon csatangolva.

Én mégis alig bírtam kivárni az este hét órát, az előadás kezdetét. Mindig izgalommal készülök a színházba menős estékre. Imádom! Ez a darab pedig különösen izgatott: mit, vagy legalábbis mi újat tud mondani egy kupiról, a kéjlányok életéről, ráadásul úgy, hogy a rendező, Forgács Gábor azt ígéri, még nevetni is lehet majd bőven.

A színházba érve nem volt már hely a sorokban, a lépcsőre kuporodtam. De ezúttal egy csöppet sem bántam, mert olyan közel húzódtam a „sűrűjéhez”, amennyire csak lehetett. Így még inkább kézzel fogható az előadás - gondoltam.

A két felvonásos zenés darab - merthogy így aposztrofálják, már megint a múltba repít minket. Egy század eleji vidéki kisváros történetét, a benne élő embereket - gazdagokat, szegényeket, erkölcsösöket és erkölcsteleneket, lumpokat és becsületeseket mutatja be. Egy valami mégis közös ezekben az emberekben: olyan hétköznapiak. Nem tökéletesek, hanem hibáznak jócskán, tele van az életük titkokkal, amiket az előadás végére szép lassan megfejthet a néző, meg persze lehet szeretni őket, lehet velük, rajtuk nevetni. Mindegyikük élete egy-egy történet, egy-egy talány, egy-egy drámai sors. Ott van például a főhős, Kelepei Jenő, ifjú bölcsészhallgató (Nagy Balázs), aki egy finom úri hölgynek, Teklának (Balogh Anna) udvarol, ám a mesés hozomány inkább hozza izgalomba, mint a lány formás lábai. Miközben görcsösen próbál megfelelni az úri murinak, nem veti meg sem az italt, sem a szép lányokat, sem a kártya-partik élvezetét. Adósságai, egyre bonyolódó ügyei - meg saját maga - elől menekülve keres és talál vigaszt a Vöröslámpás házban: Bella, a szép fekete kéjlány (Csonka Tünde) nemcsak férfias testrészét, de szívét is megbabonázza. Koszt-kvártélyt változtat, beköltözik a lányok közé, akiknek „tiszta libabőr a karjuk”, ha csak Jenő közelében lehetnek. Így telnek a napok a poros kisvárosban, mígnem varázsütésre megváltozik az élet.

Váratlan vendég érkezik a Búza utca 2-be, aki fenekestül felforgatja az ott élők mindennapjait. A kéjlányok (Szűcs Kinga, Mihályi Orsolya, Várkonyi Andrea, Molnár Virginia, Rugovics Andrea) egy estére úri hölgynek állnak, a Mutter (Janisch Éva) fogadóssá lép elő, Jenőke megtért és bűnbánó fiú lesz, Bella pedig elkeseredésében végezni akar magával. Mindenki szerepet játszik az idegen előtt, csak az öngyilkosság tűnik valódinak - szerelmi bánat az okozója. Hogy ki a varázsló, aki erkölcsössé tesz ennyi feslett nőszemélyt, urat, ifjat és időset? Özvegy Kelepeiné (Gyöngyössy Katalin), aki azért jött, hogy kisfiát meglátogassa a nagyvárosban, meg persze anyai szíve hívta. Bajt szimatolt, amikor fia újból pénzt kért tanulmányai fedezeteként - sokadjára. Mégis. Ő az egyetlen, aki ebben a káoszban mindent ért és mindent megért. Aki mindent megbocsát és bölcsességével, szeretetével megváltoztatja az addig hazug, álszent, kétszínű, fenekestül felfordult világot. Kelepei Jenő is jó útra tér, - mi mást is tehetne ebben a darabban - és újrakezdi az életét Bellával. Hogy a többi lány tovább járja-e a megkezdett utat, vagy ők is jó útra térnek; hogy kialszik-e végleg a vörös fény a kis vidéki panzió oldalán; hogy talál-e új szerelmet Tekla Jenő helyett? Nos ez nem derül ki a darabból, de lehet találgatni. Mindenki a maga igaza és érzései szerint fejezheti be a történetet.

Egy biztos: talányok sora ez a mókás, szívet melengető, téli estékre való pikáns kis történet. Csupa zene, csupa szív, csupa derű. Mi kellhet más egy jó előadáshoz?