Balogh Anna: Egy rendhagyó interjú lélekről, érzésekről
2009.12.02.
Balogh Anna. Röviddel ezelőtt még nem mondott sokat a neve számomra, ma pedig el sem tudom képzelni a színházat nélküle. Ő a legjobb példa rá, hogy az igazi kincsek nem a felszínen, a csillogás-villogás centrumában találhatók. A színház, a média egy szigorú szabályok szerint felépített világ. Megmondja nekünk, hogy ki most az aktuális sztár, kit kell szeretni, kivel kell foglalkozni. Mi pedig elhisszük. Fenntartások nélkül.

Ha én eszerint választanám az interjúk alanyait, még sokáig nem ismertem volna meg Annát. Bevallom, örülök neki, hogy nem találkozom hétről-hétre a nevével a bulvár magazinok hasábjain. Fogalmam sincs a magánéletéről, és nem tartom számon, hányszor volt megfázva az elmúlt év során. Fel sem merül bennem, hogy engem, mint újságírót, vagy engem, mint olvasót róla mindez érdekelhetne.

Ebben az emberben olyan mélység van, ebben az apró testben olyan hatalmas jellem, amely meggyőződésem, hogy kiemeli őt a tömegből, és valódi értékek közvetítésével tud elismertséget szerezni magának.

Úgy készültem, egy vidám hangvételű interjút fogok készíteni egy sokak által bohókásnak tartott színésznővel, a Centrál Színház, a Madách Színház művészével. Nem így lett. Már a kezdetektől komoly irányt vett a beszélgetés, és olyan mély emberi-színészi lélekrajz bontakozott ki a társalgásunk során, amitől magam is meglepődtem.



Mennyire volt annak idején egyértelmű a pályaválasztásod? Milyen körülmények, helyzetek sodorták az életedet ebbe az irányba?



- Nem készültem rá tudatosan, hogy színész leszek. Így hozta az élet. Bár, az iskolában sok szavalóversenyen indultam, és szép eredményeket értem el, ez még mindig nem győzött meg arról, hogy nekem komolyabban kéne a színészi pályával foglalkoznom. A színházzal tizenhat éves koromban fertőződtem meg, amikor jelentkeztem egy színistúdióba. Ott kezdtem el énekelni is, addig nem igazán érdekelt ez a része a színjátszásnak. Szarka György volt az, aki biztatott, hogy érdemes a zenei képzésre is nagy hangsúlyt fektetni, és sok hasznos tanáccsal látott el, amelyeket soha nem fogok elfelejteni.



A Színház-és Filmművészeti Egyetemen eltöltött éveid során milyen élményekkel, tapasztalatokkal lettél gazdagabb, amelyek útravalóul szolgáltak, és a mai napig táplálnak a pályafutásod során?



- Szerencsére, nagyon szuper osztályom volt. Természetes és sallangmentes emberek alkották, akik nagyon akartak tanulni. Fantasztikus volt az a fajta közösségi élet, együttlétezés, ami a főiskolán megadatott. Burokban munkálkodtunk, és éjjel-nappal egymásra voltunk utalva. Nem voltak előzetes elvárásaim, igyekeztem mindenre nyitott lenni, és kíváncsian fogadni mindazt, amit ott kapok. Nem akartam eleve elutasítani semmit. Hiszen az életben sem mindig lehet megválogatni, hogy milyen rendezővel dolgozom, milyen darabban játszom, vagy milyen szerepet adnak. Mindenben meg kell találnom saját magamat, illetve megpróbálni minden szituációban jól érezni magam a bőrömben.

Én sokáig nagyon kishitű voltam, ezért egy ideig nem is mertem a főiskolára jelentkezni. Aztán rájöttem, hogy elszalad mellettem az élet, ha csak ülök a sarokban és sajnáltatom magam. Nekem nem ez a dolgom. Azt a mérhetetlen mennyiségű érzelmet, ami belém szorult, muszáj valahova kiadnom. Elmondhatatlan érzés, amikor előadás után odajönnek hozzám, és megköszönik az estét. Ez igazolja vissza, hogy nem csak egy öncélú dolog a színház, ami azért jön létre, mert én túltengek és ezt ki akarom adni magamból, hanem a bennem felgyülemlett érzésekkel, energiákkal sikerül valamit adni az embereknek.



A diploma megszerzését követően egy roppant sokszínű karrier vette kezdetét. Bizonyára, a kezdő színészek közül nem sokaknak adatik meg, hogy az iskolapadból egyenesen a főváros egyik legnagyobb presztízsű színházának, a Madách Színháznak a deszkáira léphessenek fel.



- Hát, azért nem volt ennyire egyszerű az indulás. A Madách Színházban akkoriban szűnt meg a társulati rendszer. Nem tudtam, hogyan kell, és nem is volt merszem színházak ajtaján kopogtatni, hogy bekerüljek egy társulatba. Azt gondoltam, milyen jó lenne egy prózai színházhoz szerződni, mellette pedig zenés darabokban is játszani más helyeken. Ahogy azt az ember elképzeli. Közben nagyon jó szerepeket kaptam a Madáchban, zenés és prózai műfajokban egyaránt, ezért úgy döntöttem, hogy szabadúszó maradok, aztán majd lesz, ami lesz. És, valahogy mindig jött egy darab, egy szerep, ami megtalált. Így, hogy nem volt egy biztos helyem, folyamatosan castingokra kellett járni, és mindig a fejem felett lebegett a létbizonytalanság. Egy pályakezdőnek amúgy is nehéz bízni abban, hogy egyszer csak beindul majd a karrier. Nekem is sokat kellett dolgoznom rajta, hogy higgyek önmagamban.



Honnan tudtál mindehhez hitet meríteni?



- A szülők és a barátok támogatása mellett sokat jelentettek Nánai István, színikritikus biztató szavai is. Azt mondta, hogy el kell fogadni, hogy ma nem az a színésznőtípus van divatban, amilyen én vagyok. Én egy fajsúlyos alkat vagyok, és majd később fogok beérni a saját szerepeimhez. Szerintem itt a nagy drámai szerepekre gondolt. Addig viszont nagyon jó, hogy zenés darabokban tudok lubickolni, és ezt, amíg lehet, élvezzem ki. Ezen kívül megtanultam, hogy a legfontosabb, hogy önmagunkon dolgozzunk. Türelmesnek kell lenni, és nem szabad elveszíteni a naivitásunkat. Annak ellenére, hogy egy-két dolgon keresztülmentem már az életben, úgy érzem, a mai napig kicsit idealista vagyok.



Egy interjúban olvastam, hogy a színházi világ az, amelyben nem lógsz ki annyira a sorból. Ezt hogy értetted?



- Nem is tudom. Úgy szoktam fogalmazni, hogy fordítva vagyok bekötve, mint a legtöbb ember. A színházban, de a magánéletben is teljesen más dolgok jutnak eszembe egy-egy szituációról, mint másoknak. Ez színészként akár előny is lehet, mert ebben a szakmában nagyon fontos az erős egyéniség. De néha úgy érzem, hogy a saját közegemből is kilógok, mert még itt is azt szokták mondani, hogy Balogh Anna az őrült nő. Pedig szerintem nem vagyok őrült. Sokféle vagyok, az tény. Van egy őrültebb oldalam is, de ha valaki igazából meg akar ismerni, akkor láthatja, hogy ez azért nem ilyen egyszerű.



Ezt akár bóknak is vehetnéd...



- Néha bóknak veszem, de nem mindig tudok ennek örülni. Él az emberben a vágy, hogy tartozzon egy közösséghez, ami az én életemben is megvan, hiszen a színész állatfajtába tartozom, oda sorolom magam. Ugyanakkor, gyakran magányosnak is érzem magam amiatt, hogy másképp működik a lelkem. Azért vannak, akik nem látnak őrültnek. Talán nekik hasonló lehet az érzelmi világuk, mint az enyém.



Törekedtél arra, hogy úgy válogasd a szerepeidet, hogy musical, próza, vígjáték, dráma, és még sok más egyaránt jelen legyen a munkásságodban, vagy egyszerűen csak engedted, hogy hozza az élet a legkülönfélébb lehetőségeket?



- Van benne tudatosság is. Mindenképpen szeretném felrúgni azt a magyar színházi beidegződést, hogy aki énekel, az nem tud prózát játszani, vagy fordítva. Én ebben nem hiszek. Ki kellene már nőnünk ezt a hozzáállást, hiszen külföldön is megfigyelhető, hogy a színészek többféle műfajban is otthonosan mozognak, és itthon is azt látom, hogy egyre több olyan ember végez a főiskolán, akik már zenés és prózai darabokban egyformán megállják a helyüket. Úgy gondolom, hogy a műfajok sokszínűsége nem szabad, hogy korlátozzon engem. Az a dolgom, hogy át tudjak járni műfajokat. Ezt kell megtanulni és gyakorolni.



Aki ismer Téged, egy vidám, sajátosan jellegzetes humorérzékkel rendelkező, laza Nőként jellemez. Mit jelent számodra a humor, az önirónia, hogyan segíti ez az életedet, és miként tudod ezt a jellemvonást előnyödre fordítani a színpadon?


- Ez nagyon érdekes. Amikor bekerültem a főiskolára, inkább tragikának vagy drámai vénájú színésznőnek képzeltem el magam. Pont azért, mert hajlamos voltam az önsajnálatra. A főiskolán ébredtem rá, hogy jé, nekem van humorérzékem. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy komikus oldalam is lenne. A drámai darabok, szerepek a mai napig nagyon közel állnak hozzám. Főleg stúdiószínpadon szeretek dolgozni, mert ott aztán nincs mese. Nem lehet technikázni. Ha nem magadból, legbelülről dolgozol, ott biztosan elvérzel. A szívem legmélyén én egy nagyon érzékeny ember vagyok, és ezt egy drámai szerepben tudom igazán megmutatni.

Másrészt, szerintem akinek fejlett a humora, az nagyon sebezhető is. Többnyire éppen a sebezhetőségét, a zavarát próbálja a humorral elfedni. Ez velem is gyakran előfordul. Viszont, közben szórakoztatom az embereket. Vagy nem. Vagy legalább önmagamat szórakoztatom.

Úgy gondolom, nem lehet mindig komolyan venni saját magunkat. Ha van bennünk haljam az öniróniára, és a humorral meg tudjuk bolondítani a hétköznapokat, akkor vidámabb lehet az életünk, és a problémákat is könnyebben fel tudjuk dolgozni. A humor elengedhetetlen része az életnek.

Nagy ajándék a színész életében, hogy a nap 24 órájában önmagával kell foglalkoznia. Persze, csak akkor, ha ezt jól használja ki. Lehet szimplán fürdeni a sikerben, de a legfontosabb, amiben a színpad segítséget nyújt, hogy fejlődhessen a személyiségünk, meg tudjuk találni önmagunkat. Azt a magot, ahonnan estéről-estére dolgozunk. Ez egy nagyon izgalmas bányászmunka.



- Az eddigi pályafutásod során melyik karakter megformálása jelentette számodra a legnagyobb színészi kihívást?


- Másodévesként lehetőségem nyílt részt venni a Budapesti Kamaraszínházban a Szerelmes levelek című kétszemélyes darabban. Az előadás során egy széken ülve kellett végigjátszanunk egy teljes életet, gyermekkortól a halálig. Később pedig a Madách Színház stúdiószínpadán játszottam Arthur Miller Édes fiaim című darabjában Ann szerepét. Miután lejöttem a színpadról, fél óra kellett hozzá, hogy magamhoz térjek. Annyira felkavarta a lelkem a darab, hogy az előadás után zokogtam az öltözőben. Nem tudtam feldolgozni, hogy ott vagyok megnyitva, a darabnak már vége, de én legbelül még nem tartok ott. Meg kellett tanulnom, hogy ilyenkor időt kell adni magamnak, hogy szépen lecsengjenek az érzelmek. De, olyan is volt, amikor kiüresedtem utána. Az volt a legjobb. Csak ültem az öltözőben, és néztem ki a fejemből. Talán akkor sikerült igazán kiadni mindent magamból. Aztán sokszor előfordult, hogy nagyon össze kellett szednem magam, hogy ki tudjak menni a tapsrendre, pontosan azért, mert én még belül benne voltam a darabban. Furcsa érzés, mert hosszú ideig szinte karnyújtásnyira játszol a nézőktől, aztán egyszer csak vége a darabnak, és rád kapcsolják a villanyt. Olyan, mintha hirtelen lelepleznének.



Több sikerdarab fut most Budapesten, amelyekben főszerepekben láthat a közönség. Ilyen a tavaly bemutatott ÁJLÁVJU..de jó vagy légy más című darab, a Furcsa pár női változata a Centrál színházban, illetve két idei premieres darab: az Avenue Q-A mi utcánk szintén a Centrálban, és a Spamalot a Madách Színházban. És most csak a főszerepes darabokat említettem. Tudnál választani ezek közül, hogy melyik áll a legközelebb a szívedhez, és miért?



- Az Avenue Q-t nagyon megszerette a közönség, és mi is. Attól rendhagyó a darab, hogy a színészek mellett bábok is szerepelnek benne, valamint olyan társadalmi problémákat feszeget, - munkanélküliség, nemi identitás, rasszizmus - amelyek nap, mint nap foglalkoztatják az embereket. Ez egy szókimondó előadás, amely egy sajátos, pikáns humorral fűszerezve boncolgatja ezeket a kényes kérdéseket. És, amitől szerintem ez igazán nagy ötlet, hogy a szituációkat a bábokkal játszathatjuk el, és az ő szájukba adhatjuk az ütősebb mondatokat. Egy bábtól jobban elfogadják ezt az emberek, mintha mi mondanánk.

A Spamalot című musicalben a Tó úrnője régi nagy szerepálmom volt. A Monty Python-t mindig is nagyon szerettem. A Gyalog Galopp című film, ami ugye a Spamalot alapjául szolgált, a Brian élete mellett nagy kedvencem. Amikor megtudtam, hogy filmből musicalt készítenek, azonnal meg akartam hallgatni, látni szerettem volna. Már akkor tudtam, hogy nekem ez kell. Ezt a szerepet el kell játszanom. És, úgy látszik, amire az ember a szíve mélyén vágyik, az meg is valósul. Imádom ezt a szerepet, fürdök benne.



Lesz premiered mostanában?



- A székesfehérvári Vörösmarty Színházban december közepén mutatjuk be a Kabaré című musicalt, amelyben Sally szerepét alakítom.



Vannak a színházon kívül más irányú ambícióid?



- A főiskolás éveim alatt kaptam ajánlatot, hogy szerepeljek egy népszerű, napi sorozatban, de pályakezdőként nem tartottam helyesnek, hogy minden szakmai tapasztalat nélkül elfogadjak egy ilyen felkérést. Előbb szerettem volna színházi színészként letenni valamit az asztalra. Nagyon sokáig annyira lefoglalt a színház, hogy eszembe sem jutott más, de később egyre inkább megfogalmazódott bennem a vágy, hogy filmezni szeretnék. Az elmúlt években kisebb szerepekben már játszottam magyar gyártású filmekben, és többek között Goda Kriszta rendezőnő is biztatott, hogy próbáljam ki a filmes pályát is. Dolgoztam együtt Makk Károllyal, Kabai Barnával, Koltai Róberttel, ami hatalmas élmény volt számomra. Remélem, a közeljövőben is lesz lehetőségem bizonyítani, hogy a filmvásznon éppúgy megállom a helyem, mint a színpadon.



Budai Klára